Mifelénk a lapos tájon nagyobb göröngy hegynek számít. A Dél-Alföld legaljához tartozunk. Itt mindig poros a levegő, nyaranta gyakori a nagy szárazság, telente a kékülő hideg, akácfák, gilicebokrok, szitáló egerészölyvek, Csáth Géza Bácskája, és fanyar homoki borok, harmonikaszó, túrós gibanyica, mígnem megleggyint a Balkán szele.
Nem vagyok hadtörténész, de mélyen hiszem, hogy vetésben, őszibúzában, tarlón vagy éppen embernyi kukoricásban sem hosszú életű semmifajta háború. A terepviszonyok, ugye. A múlt is igazol, errefelé a technika fejlődésével egyre gyorsulóbb ütemben zúgtak át a leigázó avagy (nézőpontból fakadóan) fölszabadító seregek. Ma már egy tankhadosztály a maga 4o-6o kilóméteres vihartempójával úgy száguld át rajtunk, hogy a megerőszakolandó asszonyoknak a kombinéjuk se fog villanni. Aztán persze jön az új rezsim, a friss közigazgatás, vasalt nadrágos urambátyámmal, vagy néptársos-elvtársos formában, néha a fene se tud kiigazodni a hivatalokban. Ahol tegnap a kataszteri biztos ült, ott most sajtóreferens rúzsozza ajakát, a régi rendet minden következő rezsim széjjelméri, hogy a zsák kukorica és a kishízó évszázados árfolyamán senki emberfia többet ne tudjon eligazodni. Így volt ez '44 őszén is. Október végén már tömött sorokban vonult a diadalittas, vagy egyszerűen csak szimplán ittas és borzasztóan tetves Vörös Hadsereg. Előttük acélsisakos lincóék szekérkaravánon vonultak vissza, Szeged irányába. Minden reggel a piactereken tornáztak és fogat mostak, hogy csudájukra jártak a bámész helybeliek, majd a szoldátok hanyat-homlok menekültek tovább...
Aztán rossz arcú emberek jöttek. Szerbül beszéltek, a déli hegyekből, szomszéd nagyvárosokból jöttek. Annyira voltak partizánok, mint mostanság bármely szomáliai hadúr zsoldosai. Az első napokban csak éjfél után gyűjtöttek be néhány falubelit. Általában tűzoltólaktanyák szertárába, Városházák pincéibe csukták őket. Eltűnt valahány katolikus pap is. Aki sorsukról többet szeretne tudni, az olvassa Matuska Márton köteteit, vagy Forró Lajos a témába vágó kutatásait. De aki igazi horrorra szomjúhozik, annak Teleki Júliát ajánlom, ő egészen hiteles túlélője a Járeki koncentrációs tábornak, olyan autentikusak sorai, hogy De Sade márki kezdő seggrepacsinak tűnhet.
1944 őszén kb. 4o.ooo vajdasági magyart koncoltak föl. Az 1849 utáni Bach-rendszerhez igazodva még egy évtizednyi ideig kérdőjelet tettek minden mögé, ami magyar volt.
Nagyapám szerint 1956 volt az első év, amikor a titói Jugoszláviában nem kellett amiatt faszulnia valakinek, mert magyarként látta meg a napvilágot. '56 nagyszerűsége még az egykori hóhérok térdét is megroggyantotta. Persze, köllött ehhez láncos kutyázás, Rákosi, tányéraknák a határzárban, Sztálin kaputtja, miegyéb. De az, hogy az anyaországi magyarokat Szabadkán, Zomborban, Zentán, vagy Bezdánban befogadták a szerbek és gond nélkül befogadhatták az itteni magyar véreik, csakis '56 virtusának a következménye.
És hazudik az, aki azt mondja, hogy valakinek a karórája is eltűnt volna.
Mert akkor megállt az idő. A történelem itt lebegett fölöttünk. Mint '89-ben odaát Temesvárnál, vagy a kilencvenes évek végén Belgrád utcáin, hogy 2ooo. október 5-ére meztelen legyen a király.
Egy ráérős barátom kiszámolta, hogy ebben a régióban a XX. században minden évtizedre jutott egy forradalom. Ha igaza van, akkor másfél év múlva megint lesz egy. És ha a vajdasági, meg a határon túli magyarokra rámosolyog a Teremtő, akkor december 5-én fog kezdődni.
